Válasz Popper Péternek



www.168ora.hu

Leveledet, utolsó leveled megkaptuk, Péter, köszönjük. Örülünk, hogy a „barátaim” megszólítás alá mi is befértünk, 168 órások. Nem gondolkoztunk rólad mi sem másképp.

Ezt a pár sort sem az illem diktálja, hogy tudniillik minden üzenet választ vár, hanem a hiány, amelyet nincs szerencsénk tudomásul venni. Mi az, hogy nem írsz nekünk többet? Mi az, hogy a híres „Ezek mennek mostanában” sorozatod már csak archívumi tétel? Nem felelsz a telefonhívásokra, nem jössz be a mi kis szerkesztőségi rádiónkba, pedig megígérted. Nem teszed zsebre elégedett dünnyögéssel, ha elmondom: élvezettel olvastam az új könyvedet, s nem hívhatlak fel, beszélgetnél-e ifjú barátommal, aki nem találja helyét a világban.

Te megtaláltad?

Neked könnyű, mert nem egy helyed volt. Úgy gondoltad: „a lélekben sokféle személyiség lakozik, s a környezet provokációja, a különféle események befolyásolják, hogy melyik manifesztálódik belőle”.

Író voltál és olvasó, tudós és tanuló, analitikus és szintézisre képes, érzékeny és kétkedő, nagy utazó, kalandozó felfedező, tapintatlan hódító, magyar, baloldali, rabbinikus nevelésű „szocialista zsidó misztikus”, férfi, független és szabad. Híven hitetlen. Ilyennek láttunk. Mert ilyennek láthattunk.

A részvét és az irónia egyszerre működött benned. A groteszket – a tiszta élmények helyett e vegyest – tán ez a nyomorult-gyönyörű huszadik század pumpálta-préselte belénk, amelynek mindannyian túlélői vagyunk.

Rossz évben születtél, Péter, baljós esztendőben. Bár te nyilván azt mondanád: nem lehet rosszkor születni. Minden kezdés felemelt fejet érdemel. Reményt.

Mondtad: „Az élet egy bonyolult determinációs rendszer, amit ki-ki hite szerint karmának, sorsnak, evolúciós folyamatnak, véletlennek vagy bármi másnak nevez”.

Körbejártad a távol-keleti nagy vallásokat, a hinduizmust, a buddhizmust, a taoizmust, éltél kolostoraikban, laktál híveivel, ismerted tanításaikat. Közvetlenül megélted a közel-keleti, kinyilatkoztatásokon alapuló, egyistent valló hiteket is, a zsidó, a keresztény, az iszlám köreit.

„A hinduizmusnak volt vagy ötezer éve, a zsidóságnak három és félezer, netán öt és félezer, a buddhizmusnak kétezerötszáz, a kereszténységnek kétezer, az iszlámnak majd másfél évezrede az emberi szívek, erkölcsök jóvátételére. (...) És az eredmény? Van? Nincs?” – töprengtél.

Nem vitatkozni mentél, hanem velük meditálni. Együtt gondolkozni. Ezért lett kedvenc szavad az efféle írásokban az ÉS. A kapcsolat összekötő szava. Meg a VAGY. A választás szabadságának hívószava. Egyik sem az ökölrázásé, a kiszorításé, a megbélyegzésé. Ha próféta lettél volna, Péter (nem lettél), szelíd szavú tanítóként emlegetnénk. De te nem vágytál efféle szerepre.

Feljegyezted naplódban a következő irányadó, fiktív dialógust:
– „Mester, mit tegyen az, aki mielőbb üdvözülni akar?
– Semmit.
– Hogyan lehet semmit sem tenni az üdvözülésért?
– Lehetőleg könnyedén.”
Hitetlen, hányaveti lenne a fenti? Rólad mondanák ezt, aki egész életedben az Istennel (meg a képét viselő, a díványon gyónó emberrel) dialogizáltál? S hogy vitáztál is Mózessel, Buddhával, Jézussal? Persze. Ki nem? „Aki nem tud kételkedni: rossz ember. Semmi sem bizonyos, de minden igaz lehet.”

Csak azzal nem tudunk megbékülni, hogy itt hagytál minket. A bizalmi viszonyhoz – amely mára egyre ritkább – két fél kell. Ketten egészek.

Szerzőnk voltál, kölcsönös felelősséggel. Egyik utolsó írásodat visszaadta a főszerkesztő. Azt írta: „szerintem iróniádat az olvasók komolyan vennék, és azt hinnék, hogy valódi párbeszédet akarsz folytatni a Morvai Krisztinákkal, netán még azokkal a fasisztákkal is, akikkel – mint tudjuk – nincs párbeszéd.”

Visszautasított szerzőnél nincs veszedelmesebb! Kivéve, ha az illetőt Popper Péternek hívják. „Utólag, újraolvasva örülök, hogy nem közlitek. Ezért szeretek veletek dolgozni, mert megóvjátok az embert a baromságoktól, amit indulatában írt. Ez biztonságot ad. Kösz.”

Mi is, Péter. Oldalakon át folytathatnám. Amióta a hírt tudom, a te könyveidet olvasgatom. Benne ezt is: „Bele kell törődnöm, hogy a soha el nem érkező megvilágosodás híján ezzel a kérdéssel fogok meghalni: hát ez mi volt?”

Mondhatom mellé a görög bölcs szavait: „Az életet nem meghosszabbítani kell, hanem kiszélesíteni.” Ezt te megtetted. Könyveid a polcainkon nem árvák.

Popper Péter levele
Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Ádlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek.

Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat.

S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?

És én felelek: borzogat.

Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.

De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.

Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok.
Péter

(168 Óra, 2010. 15. szám 49. oldal)