Tabutémák a betegjogok terén
www.hazijogorvos.hu
Beszélgetés dr. Kapócs Gáborral, a LAM főszerkesztőjével, volt helyettes államtitkárral, az egészségügyi törvény „atyjával”.
– Orvos szakmai körökben (és nem is épp a legkonzervatívabbakban) szokott elhangzani, hogy nem csak „betegjogokra”, de „orvosjogokra” is égető szükség volna. Mi a véleménye erről?
– Amikor a betegjogokat az 1997. évi CLIV. törvényben, az egészségügyi törvényben megfogalmaztuk, az orvosi hierarchia csúcsán lévő tárgyalópartnereink (tehát nem a fiatal, kezdő vagy a szervezeti piramis alsóbb régióiban dolgozó gyakorló orvosok) annak az ellenvetésüknek adtak hangot, hogy
az orvos-beteg bizalmi viszonyban erre valójában nincs is szükség, és ha írásba foglaljuk a betegjogokat, akkor szövegezzük meg ugyanúgy az orvosjogokat is.
Magyarországon és Közép-Európa más országaiban (sokkal kifejezettebben, mint az angolszász országokban) az orvos-beteg viszony hagyományosan hierarchikus kapcsolat volt. A testéről és betegségéről viszonylag keveset tudó és az esetek döntő többségében társadalmilag a ranglétra alsóbb fokán álló személy kért segítséget egy hozzá képest róla, a betegségéről, a gyógyulási lehetőségeiről sokkal többet tudó, nagyobb társadalmi presztízsű valakitől. S ezt a fajta hierarchikus viszonyt érezték – gondolom én – veszélyeztetve a betegjogok pozitív megfogalmazásával s ezzel együtt saját korábbi pozícióik megőrzése, megvédése vagy ezek erodálása ellen gondolták megfogalmazni az orvosjogokat.
Egyébként egy ilyen partneri viszonyban mindkét félnek kellenek is hogy legyenek jogaik, és kellenek hogy legyenek kötelezettségeik is.
– Vannak orvosjogok az egészségügyi törvényben?
– Hát persze hogy vannak! Például az orvos nem kényszeríthető, nem kötelezhető gyógyításra olyan esetben, amikor az az ő erkölcsi felfogásával nem egyezik meg. Vannak esetek persze, amikor nem mérlegelhet ilyesmit az orvos, az egészségügyi törvényben erre megfelelő rendelkezések vannak. Mint ahogyan a betegeknek is vannak kötelezettségeik, például az együttműködési kötelezettség. De mindenki beláthatja, hogy ez fából vaskarika. A beteget, aki segítségre szorul és segítségért fordul az orvoshoz, igazában semmi olyanra nem lehet kötelezni, amit nem akar megtenni. Mert legfeljebb nem megy vissza az orvosához, nem veszi be a gyógyszert, nem megy el a kontrollvizsgálatra, és egyébként is: azt csinál saját magával, amit csak akar. Mert ez szuverén joga. Persze, ez biztosítói, finanszírozói, anyagi ösztönzőkkel valamelyest befolyásolható lenne...
– Mit jelent az a kifejezés, hogy a betegjogok pozitív megfogalmazása?
– A pozitív megfogalmazás azt jelenti, hogy nem egy másik szereplő kötelezettségeiből implicit módon vezethető le a beteg ilyen vagy amolyan joga, tehát nem pusztán azt mondja az egészségügyi törvény, hogy az orvos kötelessége a beteget tájékoztatni erről, arról, amarról, így, vagy úgy. Hanem először megmondja explicit módon, világosan megfogalmazva, hogy például a beteg joga a számára egyéniesített módon, vagyis számára érthető módon megfogalmazott, teljes körű tájékoztatás mindarról, ami ahhoz fontos, hogy valóban megalapozott döntést tudjon hozni. Ez a „tájékozott beleegyezés”, amely a beteg döntési szabadságára vezethető vissza – ami egyébként rendkívül fontos -, mert a szabadság többféle módon értelmezhető, de leginkább úgy, hogy minden ember szabadon döntheti el, hogy mit kíván tenni - különösen saját magával. Nyilván a saját szabadsága addig terjed, amíg mások hasonló jogai nem sérülnek...
Mi tehát először azt mondtuk ki, hogy a betegnek joga van megkapni ezt a tájékoztatást. Pontosan meghatároztuk, hogy hogyan, és a másik oldalon – az egészségügyi dolgozók, különösen az orvosok kötelezettségeként – részletesen megfogalmaztuk ezt a tájékoztatási kötelezettséget. Tehát létezik szimmetrikus fogalmazása az orvos-beteg viszonynak, és nem pusztán az orvosok kötelezettségeként fogalmazzuk meg, hanem a betegek jogaiként is. És miután alapjában véve ez azért orvosi kötelezettség, mert a betegnek ehhez joga van, valószínűleg logikus, hogy először a beteg jogaként fogalmazzuk meg, és ehhez rendeljük hozzá az egészségügyi dolgozók, így az orvosok különböző kötelezettségeit is.
– A betegjogokat a középpontba helyező egészségügyi törvény újszerű volt ebben régióban?
– Úttörő kezdeményezés volt, nemcsak a magyar jogalkotásban, hanem egész Európában is. Mi voltunk, ha jól emlékszem, 1996-97-ben a harmadik olyan európai ország, amely pozitív módon fogalmazta meg jogszabályban a betegek jogait, és ráadásul eköré építettük az egészségügy jogrendszerét. Az emberek közötti egyenlőséget posztuláló, partneri orvos-beteg viszony az, amit az egészségügyi törvény konzekvensen végigvisz belső logikájában, mind a betegjogok pozitív megfogalmazásában, mind pedig az egész gyógyítási folyamat különböző szakaszainak és elemeinek leírása során. A jó kérdés egybként szerintem az lenne, hogy vajon az 1990-es évek közepén, Európában lehetett volna-e egy más filozófiai megközelítést alkalmazó törvényt alkotni? Az akkori részletes, minden részletre és külföldi példára kiterjedt tájékozódásunk szerint nem. És ezt ma is ugyanígy gondolom. Ráadásul azt hiszem, hogy az idő minket igazolt.
Persze ez az újszerűség számos negatív következménnyel is járt, hiszen előzmény nélküli, sokak szerint nem kellő tapasztalatok birtokában és túl rövid idő alatt született. De így utólag is azt mondom, hogy ismerve a magyar „vircsaftot”, könnyen lehet, hogy ha sokkal hosszabb idő lett volna rá, akkor meg sem valósul.
– Megszületett ez a rendkívül haladó szellemű törvény, ám egyes vélemények szerint hiányzott a gyakorlatba, a „fejekbe”, a közbeszédbe, közgondolkodásba való átplántálása…
– Majdnem tizenhárom évvel a törvény előkészítése és elfogadása után elmondható, hogy sem az orvosok, sem a betegek, vagyis a társadalom egésze nem ismeri kellő mélységben az egészségügyi törvényt, illetve sokszor a hozzájuk kapcsolódó rendeleti szintű szabályozás alapvető rendelkezéseit sem. A „kellő” azt jelenti, hogy nem ismerik a felek eléggé ahhoz, hogy azt a mindennapi életviszonyaikban, rutinszerűen és egymás helyzetébe beleérző, empatikus módon tudnák alkalmazni. Vagyis az esetek jelentősebb részében nem töltötték fel a törvényi kereteket a saját életbeni viselkedésükkel, a mindennapok során igaz élő tartalommal. Ennek az oka az, hogy elmaradt az úgynevezett jogpropaganda. Elmaradt tehát az a fázis, amely a megszületett jogszabály az érintettek körében való tudatos, az állam általi megismertetését jelenti.
– Néha elhangzik, hogy a törvénynek nem volt kellően nyilvános, széleskörűen konszenzusra törekvő az előkészítése, máskor pedig, hogy a második magyar köztársaság történetében páratlan mélységű, szélességű és nyíltságú törvény-előkészítés zajlott. Mi itt az igazság?
– Mindenki eldöntheti ezt könnyűszerrel, aki veszi a fáradságot és utánanéz annak, hogy 1996, mondjuk májusa és 1997. december 15-e, vagyis a törvény parlamenti végszavazása közötti bő másfél évben mennyi cikk, rádió és tv interjú, internetes honlap szólt az egészségügyi törvény előkészítéséről, a fő irányokról és a benne tervezett rendelkezésekről! Aki végighallgatja azt a több száz órányi hangfelvételt, amely a különböző, az előkészítéssel foglalkozó bizottságok üléséről készült, vagy végignézi azt a több ezer oldalas dokumentumgyűjteményt, mely a bekért és beérkezett szakértői anyagokat, valamint az alakuló törvényszöveghez beküldött és abba bedolgozott különboző észrevételeket tartalmazta. Huszonnyolc fejezetet kezdtünk el készíteni huszonnyolc szakmai bizottságban, mintegy 150 szakember bevonásával, az ország minden részéről! Az összes mérvadó szellemi műhelyt megkerestük, minden történelmi egyházat, és azokat a szakmai és civil szervezeteket is, akik akkor föllelhetőek voltak és országos szinten ténykedtek. Rendkívüli mélységű és nyíltságú előkészítő munka zajlott véleményem szerint. Egészen a végszavazásig. Utána hasonló nyílt szellemben zajlott még kb. négy-öt hónapon keresztül a törvény működését lehetővé tevő új, illetve jelentős átdolgozásra szoruló miniszteri és kormányrendeletek előkészítése, illetve megalkotása. Hogy csak néhány példát mondjak: az agyhalál megállapításáról szóló miniszteri rendelet, az életvégi döntések meghozataláról szóló miniszteri rendelet, a várólistákról vagy a transzplantációról szóló vagy a művi megtermékenyítésről szóló részben miniszteri, részint kormányrendeletek.
– Közben történt egy kormányváltás. Milyen hatása volt e ténynek az ügyre nézve?
– Az 1998-as választások után az a korábban ellenzéki párt kapott lehetőséget a kormányzásra, amely a törvény előkészítésének időszakában mind a törvény előkészítésével, mind az abban megfogalmazott számos rendelkezéssel vitában állt. Talán a legnagyobb nézetkülönbség pontosan a betegjogi fejezet kapcsán mutatkozott. A kellő felkészülési idő biztosítása miatt a végszavazás után fél évvel, éppen az új összetételű kormány megalakulása után pár héttel lépett hatályba az új egészségügyi törvény. Bár a szellemet már nem lehetett visszaszuszakolni a palackba, de az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy a kormányváltáskor, az átadás-átvétel során „kulcsrakészen” átadott miniszteri és kormányrendeletek meghirdetése csak jelentős csúszással történt meg.
– Mely rendeletekről van szó?
– Emlékezetem szerint ilyen volt például a NET-ről, a Nemzeti Egészségügyi Tanácsról szóló kormányrendelet kiadása – ez különösen megmaradt bennem –, de mindez könnyen ellenőrizhető a jogtárból. Valójában azonban a legnagyobb „bűn” az, hogy elmaradt a jogpropaganda. Nem voltak állami eszközök, amivel széles körben megismertették volna a törvényben foglaltakat, habár az állam kötelezettsége, hogy polgárait informálja saját jogszabályairól, melyek alapvetően megváltoztatják életviszonyaikat. És ez az elmaradt jogpropaganda nyomja rá a bélyegét azóta is az egészségügyi törvény rendelkezéseire.
– Vannak-e tabutémák a betegjogok terén?
– Az egészségügyi törvény minden rendelkezése és alfejezete a betegjogi fejezetben foglaltak legfőbb elemeinek következetes értelmezéséből és alábontásából áll. És ha így nézem, akkor igenis betegjogi kérdés például az élelmiszerekről való korrekt tájékoztatás. Hogy megfelelő tájékoztatást kapnak-e az emberek például akkor, amikor bemennek a sarki ábécébe és leemelnek a polcról egy terméket, melynek a csomagolásán a tökéletes látású ember számára is olvashatatlan betűmérettel, lehetőleg két hasonló színárnyalattal, betű és háttér kombinációjával van leírva valami, amit ő ott helyben egy jó nagyító nélkül nem tud elolvasni. Nem tudja megítélni, hogy ha mondjuk allergiás a földimogyoróra, akkor abban van-e nyomokban földimogyoró. Vagy például az egyénnek igenis joga van tudni, hogy az az orvos, aki őt meg fogja műteni abban az intézményben, amelynek ellátási kötelezettsége van – vagyis ahol meg kell hogy műtsék, tehát nem küldhetik el –, hogy az az orvos mióta van a pályán, hány alkalommal végzett ilyen műtétet, milyen szövődményrátával dolgozik, és hogy egyébként ez ez a ráta hogyan viszonyul az országos átlaghoz vagy a nemzetközi, vagy az elvárható átlaghoz. Joga van tudni azt is, hogyha őt nem tudják ellátni itt, mert nincsenek meg a kellő feltételek, akkor hol találhatók meg azok. De természetesen ahhoz is joga van, hogy a gyermeke az általános és a középiskolában megkapja a megfelelő oktatást, információt a saját egészségéről, a saját testéről, arról, hogy azt miként tudja minél egészségesebben megőrizni, fejleszteni, hogy mikor és hogyan célszerű az egészségügyi ellátórendszerhez fordulni . Joga van ahhoz, hogy legyen a nemzeti alaptantervben egészségtan tantárgy. Ha már itt tartunk: senki, de senki nem tudta rávenni az Oktatási Minisztériumot a törvény hatályba lépése óta, hogy ezt megtegye.
De joga van ahhoz is, hogy ha mondjuk az adott településen kohósalakkal töltik fel a kátyúkat: nem aszfalttal és nem mészkőzúzalékkal – kohósalakkal. Mikor ezt a döntést meghozza az önkormányzat település- vagy közútfenntartási osztálya, vizsgálják meg, hogy vajon az adott beavatkozás ártalmas-e az emberi egészségre. Felelősséggel állítom, hogy a kohósalakkal való felszórás nagy valószínűséggel rontja a légzőszervi megbetegedésben szenvedők állapotát… Ez is betegjog. És a törvényben szerepel.
– Ezek szerint minden szintű döntés esetén meg kell vizsgálni annak egészségre gyakorolt várható hatását?
– Igen, és már 1998. július 1 óta. És azt kell előnybe részesíteni, melyik az egészségre előnyösebb. Az is a betegjogok körébe tartozik, hogy az államnak minden rendelkezésére álló eszközzel törekednie kell arra, hogy a betegek számára elérhető, kiszámítható, megfelelő minőségű egészségügyi ellátó rendszert alakítson ki. Ez nem azt jelenti, hogy azt nyújtania is kell. De az a rendszer, amit az állam alakít ki, amit az állam felügyel és állami eszközökkel garantál a beteg számára (nyilván egy csomó önkormányzat, cég, magánszemély, egyéni vállalkozó közreműködésével; tehát nem állami tulajdonú a rendszer nagy része.) – az a beteg számára elérhető és megfelelő színvonalú ellátást nyújtson. Kérdem én, amikor megszűntette a Magyar Köztársaság megfelelő minisztériuma az OPNI-t, és ellátatlanul utcára kerültek pszichiátriai betegek, akkor az állam megfelelő módon végezte-e a kötelességét, biztosította-e a pszichiátriai betegek és a hozzátartozóik jogait? Meggyőződéssel állítom, ha konzekvensen cselekedne minden résztvevő az egészségügyi törvényben leírtak szerint – nemcsak beteg és orvos, hanem minden döntéshozó –, akkor nem volna az, hogy ma is hasonló problémákkal küszködünk, mint húsz évvel ezelőtt…
– Ha egy pályaívben gondolkodunk, most mint a LAM főszerkesztője a folyóirat révén tudja-e folytatni ezt a szemléletformáló, megalapozó tevékenységet?
– Főszerkesztőként is az orvoslás, a szélesebb értelemben vett orvosi hivatás korszerű működéséhez szükséges elvi alapok biztosításán munkálkodom. Ahhoz ugyanis, hogy az orvos-beteg viszony – mely valóban bizalmi viszony kellene hogy legyen, még ebben a nagyon modern, elgépiesedett világban is –, be tudja tölteni a szerepét, hogy az orvos valóban tudja a beteget saját gyógyulásában segíteni, ahhoz mind a betegek, mind az orvosok szemléletét formálni kell. Legalábbis lehetőséget kell nekik adni arra, hogy fejlődhessenek. A LAM alapítása óta, immáron 20 éve olyan célt tűztünk ki, hogy ezt a fajta orvosi személyiségfejlődést minden lehetséges eszközzel támogassuk. Bizonyos mértékig még a betegek fejlődését is, hiszen a LAM-ot nemcsak orvos, hanem kezdettől fogva viszonylag sok művelt laikus is forgatja. Mindenki számára elérhető könyvtárakban, 2000 óta az interneten is teljes terjedelemben. Kezdettől fogva úgy gondolta a szerkesztőség, hogy az orvos számára korszerű, jól használható és megkérdőjelezhetetlen hitelességű tudományos ismereteket adjunk – ezzel újíthassa meg tudását. Ez fontos. Vannak orvostudományi szakterületek, ahol másfél-két év csupán az ismeretek feleződése, míg máshol ez három-öt év. Akárhogy is nézem, mondjuk tíz év alatt gyakorlatilag minden orvosnak újra kellene tanulni a saját hivatását, legalábbis a tudományos hátterét. Ebben mi támogatni akarjuk úgy, hogy amit leírunk és közlünk, ne csak korszerű és szabatos legyen, ne csak tudományosan hiteles, hanem érthető, olvasmányos és esztétikus is. A web 2.0 korában szinte közhelyként hangzik, hogy az interneten található anyagok kilencvenöt százaléka redundáns és enyhén szólva megkérdőjelezhető hitelességű, durvábban egyszerűen szemét. A fennmaradó öt százalék azonban aranyat ér. De a mindennapi munka mellett, ami sokszor tíz-tizenöt órai gyakorló orvosi munka…, kinek van ideje akkor, kedve, energiája, azt az öt százalékot kiszemelgetni?
– Említette az orvosok személyiségformálását, szemléletformálását mint célt. Ez mit jelent pontosabban?
– Az orvos nem egy gyógyító gép. Nem egy tudástár. Nem receptíró automata, és nem forgalomirányító rendőr. Hanem egy ember, aki egy másiknak próbál segíteni. És nem mindegy, hogy milyen a személyisége, milyen a világlátása, a világképe: saját magáról és a másik emberről alkotott képe. Miként viszonyul a művészetekhez, a saját hivatása történelméhez, ahhoz a világhoz, ami körülveszi őt, a gazdasági-társadalmi folyamatokhoz. A jogrendszerhez vagy a gazdasági rendszerhez, vagy egyáltalán hogy viszonyul a saját kórházi hierarchiájához, a főnökeihez, saját beosztottjaihoz, kollégáihoz. A LAM-mal abban próbálunk segítséget nyújtani, hogy hitelesebb képet kaphasson a valóságról – egyfajta holisztikus megközelítéssel. Olyan, egységre törekvő megközelítéssel, melyben a jognak, etikának, közgazdaságtudománynak, ha úgy tetszik, pénzügypolitikának, egészségpolitikának, népegészségügynek, biostatisztikának, szociológiának, orvos- és művészettörténetnek, és az egyre fontosabb pszichológiának is mind-mind megvan a meghatározott szerepe. Ez a fajta tudományos és emberi fejlődési lehetőség az, amit a LAM és a LAM-hoz kapcsolódó elitmed.hu portálon föllelhető információ kínál – azoknak az orvosoknak, akik erre „vevők” és érdeklődők. Pontosabban szólva, csak érdeklődők. Vevők nem kell legyenek, hiszen ezeket mi még ingyen adjuk. Hogy élnek-e vele vagy sem, az az ő döntésük. Reméljük, hogy az olvasók mellettünk döntenek, és akkor az összes többi gyakorlati döntésük megalapozottabbá válik. Mert a LAM igazából a döntéshozók lapja. Azoké, akik mindennapjaik során a betegek érdekében döntéseket hoznak. És bizony az nemcsak a parlamenti képviselő, meg az egészségügyi miniszter, hanem a háziorvos, a kórházi szakorvos, sőt bizonyos mértékig az ápolónő és maga a beteg is. És nemcsak az a lényeg, hogy ők megfelelő döntéseket hozzanak, hanem, hogy az orvos és a beteg közösen a beteg igazi érdekét szolgáló döntést hozzon. Salus aegroti suprame lex esto! A beteg üdve a legfőbb törvény! És egy magát Lege Artis Medicinae-nek nevező nevű lap mi mást is állíthatna magáról, mint hogy ez létezésének alapja és egyben a célja is!
Nagy Zsuzsanna