Sulyok Miklós művészettörténész megnyitója

Öten

Molnár Sándor, Ámmer Gergő, Bogdándy Szultán, Drabik István, Mátrai Erik a Pesti Vigadóban

2019. augusztus 23 – szeptember 22.

Sulyok Miklós

 

Molnár Sándor 2018-ban a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti-díját kapta életművének elismeréseképpen.

Molnár szellemi-művészi útjának kezdetén Hamvas Béla áll: Molnár azon kevesek közé tartozik, akiknek valóságos szellemi kapcsolata volt Hamvassal.

Ugyanakkor Molnár természetesen a modernizmus gyermeke: nagy elbeszélést, univerzális egységet keres, ezt kívánja megteremteni életében és művészetében. Mindezekért itt, Európában, az 1950-1960-as években, már az őshagyományhoz és a keleti tanokhoz kellett fordulnia. Ezt pedig akkoriban Magyarországon csak Hamvas Bélától lehetett megtanulni, amint Molnár is tőle tanulta meg. A festészetben a magyar absztraktok, Vajda Lajos, Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás, valamint a párizsi iskola (Bazaine, Estéve, Le Moal, Manessier) absztrakciója határozta meg formaképzését, amelyet hosszú pályája során teljesen egyénivé fejlesztett. Legutóbbi és remélhetőleg nem legutolsó egyéni kiállítása éppen itt, a Pesti Vigadóban, pontosan ebben a teremben volt 2016 őszén, Üresség címmel, amit Lajta Gábor barátommal rendeztünk. Akkor Molnár festői életprogramjának utolsó szakaszát, az üres képeket állítottuk ki. Molnár eredeti és archaikus, áradóan gazdag és pontosan felépített, a mindennapok gondjaira ügyet sem vető, mégis az emberi teljességet megragadó absztrakt festészete, valamint művészetbölcselete és élete egységet alkot, mint minden hiteles művész esetében. Harminc éves korában megalkotott életprogramját festő-jógának nevezi: azóta tudja, ez az egyetlen lehetséges út. Mostanra az út végére ért, letette ecsetjét.

Bogdándy Szultán art brut művésznek nevezi magát, amivel nézetem szerint két dolgot kíván hangsúlyozni: művészete őszinteségét és kívülállását a hivatalos művészeti közegen. Ebben a pillanatban, itt a Pesti Vigadóban azonban paradox helyzetben vagyunk, hiszen állami kiállítóhelyen állunk, nem egy vidéki garázsban. Az őszinteségre törekvés nem más, mint élet és művészet egységének vágya, s Bodgándynál ez akár a legborzalmasabb igazságok kimondásáig vezet. Az abszurd, a groteszk teljesen egyéni változatát nyújtják művei, amelyeket az assemblage, a talált tárgyakból összeállított tárgyegyüttes műfajába sorolhatunk. Haláltánc-sorozatnak is tekinthetjük immár több, mint három évtizede születő munkáit, hiszen korunk szörnyűségeit, a huszadik század diktatúráinak népirtásait és napjaink globális népvándorlásának tömeghalál-eseményeit valóban adekvátnak látszik ilyen módon megjeleníteni. Még akkor is e körbe tartozónak vélem munkáit, ha munkáit nem lehet közvetlenül, tematikusan megfeleltetni az említett történelmi eseményeknek. Bogdándy világában látszólag nincsen felmentés, nincs kiút a lepusztulásból az ember számára. Mondhatni pokoli realizmus az övé, amelyben úgy tűnik, nincs már kegyelem. De a jó művészet csodája a sokkoló felrázásban is megszülethet: miközben felmutatja belső és társadalmi poklainkat, valamiképpen el is távolít tőle és egyszerre, s lehetőséget ad a fellélegzésre is lefegyverző őszinteségével.

Ámmer Gergő szobrászata az anyag, a kő, a kézművesség, a techné világában születik. Alapvető fontosságú tény ez ma, amikor még az anyagtalan konceptuális művészi gondolkodásmód az uralkodó a képzőművészetben. De napjai már meg vannak számlálva. Ahogyan Kodolányi Gyula írj Ámmer Gergőről szóló briliiáns esszéjében: ..”a művészet esztétikai segédtudományként való művelésének vége.” A kő kézi megmunkálása a fizikai időt hozza be, hozza vissza a műalkotás világába. Ma már a virtuális valóság társaként, ellenpontjaként kell tekintenünk a fizikai, anyagi természetű műre. Ez az esztétikai, vagyis érzéki, érzékszervi úton szerzett élmény kiváltója, amelyben oly ritkán van részünk. Pedig a világ teljességét, a teremtett világ teljességét csak testi valónkkal lélekben együttműködve tapasztalhatjuk meg. Ámmer Gergő művészete pedig ehhez segít hozzá. Ami talán még fontosabb: szobrászi mintázásmódját a klasszikus modellálás jellemzi, de semmi nosztalgia vagy másolás: minden ízében mai. A klasszikus témát, Dávid, Judit és Holofernész vagy éppen Hermész alakját korunk illúziótlan értelmezésben tárja elénk. Judit, aki torzóban jelenik meg, fanyar iróniával félreteszi Holofernész fejét, mintegy másodlagosnak mutatva a történet központi elemét. Dávidja éppen klasszikus mintázása és témája által döbbent meg: a szépség, mivel belülről jön, ilyen különleges testben is ott lakozik. A mai képzőművészeti testképének mérföldköve a Dávid mindkét változata. A legyőzött Góliát önarcképként való megfogalmazása mélyértelmű metafora arról, hogyan értelmezi Ammer Gergő a művész szerepét. A túlzott egót bármikor legyőzheti egy bár nála sokkal kisebb, de morálisan felette álló erő. Ily módon régi és új szervesül Ámmer művészetében. Hermész a televízión: a tömegmédia kritikája.

A direkt gipszlevonat, gipszhéj technikája a posztmodern művészet valóságképének kifejezője, s ez alól mai művész nem vonhatja ki magát: művészet és valóság határaink elmosódása, a gipszlevonat által sugallt „nem is szobor ez hanem maga a valóság, amit a szobrász tetszése szerint tovább alakíthat” tétele a magyar szobrászatban is jelentős előzményekre tekint vissza, mint Jovánovics György, Pauer Gyula vagy Érmezei Zoltán munkássága.

Drabik István a klasszikus szobrászat egyik alaptémáját, az emberi arcot és fejet ábrázolja, korunk gyötrött emberarcát állítja elénk. Ő is a mai ember testképét, s lévén szó fejekről, lelki önképét tekinti művészete központi témájának. A személyiségükért küzdő, végsőkig eltorzult emberségük morzsáit felmutató portrék a tömegtársadalom emberének nyers őszinteséggel formált tükrei. Beckett-i véglények ezek, acélkemény börtönükben. Maga az anyagválasztás, az acéllemez és a réz, a hegesztés, a kohászati-fémipari eljárás kemény, ipari jellege termékeny kontrasztot alkot a hol bohócszerűen esendő, hol mellbevágóan durva arcvonású emberi lények felkavaró megjelenítésével. Giacometti keze alól is kikerülhettek volna ezek a magányos, emberi testarányaikat már elvesztett, vagy talán éppen azt kereső emberek. A szenvedés, a lefojtott erő, a szépség megrendítő hiánya olykor Gál József pszicho-portréival rokonítja Drabik szobrait.

Mátrai Erik, aki meditatív, szakrális témákkal is foglalkozó videómunkáival és installációival már eddig is jelentőset alkotott, most hagyományos értelemben vett absztrakt táblaképeket mutat be. Pályája kezdetén ő is régit és újat, a XV. század itáliai festészetét kötötte össze a XXI. század művészetével, amikor videó ikonjain megmozdultak a Madonna és Gábriel arkangyal. A fény kezdettől fogva alapproblémája: 2002-es Teremtés című videomunkáján a pusztán uv fénnyel megvilágított enteriőrben az önmagára festett festéket megvilágító fény hozza létre az emberi alakot. Azután monumentális térinstallációkat készített sokáig, amelyek alapanyaga legtöbbször szintén a fény volt. Maga a fény teremti meg a teret, s a szoba vagy még nagyobb méretű térinstallációban a befogadó mozgása hozta létre a művészeti élményt. Korábbi színreflex-effektusra építő színsorozatai után, amikor tehát a visszavert, színes fény keltette életre a színfelületeket, ez a nyolc darab akril, vászon festmény úgy is tekinthető, mint felszólítás a látás megtisztítására, a korábbi installációkban is benne rejlő érzékelési, optikai jelenségek további redukálására. Képtermelő és képekben gondolkodó korunkban fontos irány ez egyúttal gondolkodásunk megtisztítására is. Mátrai Erik munkásságában a bonyolulttól az egyszerű felé tartó folyamatot látok, de nagyon is lehetséges, hogy ez csak látszat. Mindenesetre a bonyolult térinstallációktól az akril-vászon festményekig nagy út vezet. Ezeken is optikai jelenségek, színkomplementeritások, színviszonyok játsszák a főszerepet.