Definíció szerint különbséget teszünk a biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) fogalma között. A biológiai nemet olyan testi tulajdonságok határozzák meg, mint a nemi kromoszómák, a gonadális nem, a nemi hormonok szintjei, a belső és külső nemi szervek.

A társadalmi nem azoknak a viselkedéseknek, tevékenységeknek és tulajdonságoknak a gyűjtőfogalma, amelyeket az adott társadalom a fiúknak és férfiaknak, valamint a lányoknak és nőknek megfelelőnek és kívánatosnak tart. Míg a biológiai nemi fejlődés univerzális és kultúrafüggetlen jelenség, a társadalmi nem társadalmi konstrukció, ezért kultúráról kultúrára eltérhet.

A nemi identitás (pszichés nem, nemi identifikáció) és a nem kifejezése attól függ, hogy az illető milyen neműnek érzi és tartja magát, ami alatt az egyén belső élményét értjük, hogy férfiként, nőként, vagy másként azonosítja magát. Rendszerint a biológiai nemnek megfelelő nemi identitás épül ki és stabilizálódik a pszichoszexuális fejlődés során. A biológiai nem elfogadása nem automatikusan történik. A nemi identitás, a férfi, vagy női nemmel való azonosulás kialakulásának folyamatában jelentős szerepet játszik az agy strukturális és funkcionális fejlődése is. 

Transznemű identitás esetében genetikai és intrauterin hormonális eltérések befolyásolják az agy nemi differenciálódását (1, 2), a tesztoszteron döntő szerepet játszik az agy irreverzibilis maszkulinizációjában és a funkcionalitás kialakulásában, illetve MR-vizsgálatokkal strukturális morfológiai eltérések is kimutathatók az agy szürkeállományában (3). Emellett a pszichoszexuális fejlődés folyamán bizonyos mértékű szocializációs hatások is komplikálhatják a férfi és női identitásérzet kialakulását és megszilárdulását (4).

A nem kifejezése a nemi identitás érzetének a viselkedésmintázatban való megjelenése, a nőiférfi viselkedésjegyek és viselkedésnormák készlete.

A nemi szerep (tanult nem, szociális nem) azt jelenti, hogy milyen neműnek tartja a közösség az illetőt, milyen nemi szerepelvárások fogalmazódnak meg a személlyel szemben a családi és társadalmi-kulturális környezet részéről.

Harmonikus nemről akkor beszélhetünk, amikor az egyénben a nemi identitást meghatározó összes tényező világosan és összhangban fejlődik. Nemi inkongruencia esetében az érintett személy az átélt neme és a születéskor kijelölt neme között állandó meg nem felelést tapasztal. Az inkongruencia megélése gyakran parancsoló vágyhoz vezet, hogy más nemű személyként éljen, a környezete ilyennek fogadja el (5).

Mielőtt tovább lépünk a genderkérdés pszichiátriai területen történő áttekintésére, tisztázni kell két fontos fogalom jelentését és szétválasztását. A nemi (szexuális) orientációt és a nemi identitást a laikusok, de még szakemberek is gyakran összetévesztik, vagy azonosnak tartják és úgy kezelik. Mi is a szexuális orientáció és a nemi identitás közötti különbség?

Szexuális orientáció (szexuális irányultság, nemi irányultság, szexuális beállítottság, szexuális preferencia) az egyén irányultsága arra vonatkozóan, hogy döntően eltérő nemű (heteroszexuális), azonos nemű (homoszexuális), vagy mindkét nemű (biszexuális) személyekkel képes érzelmi és szexuális kapcsolatot kialakítani.

A szexuális orientáció összetevői a nemi orientáció (a személy szexuális – testi, érzelmi vagy romantikus – vonzalmának mértéke az ellentétes, azonos, vagy mindkét nem iránt); a szexuális identitás (az egyén nemi orientációjával kapcsolatos önképe, mely szerint saját magát heteroszexuálisnak, homoszexuálisnak, vagy biszexuálisnak tartja), valamint a szexuális viselkedés, ami ellentétes vagy azonos nemű személyek szexuális interakciója okozta fiziológiai szexuális arousal (a személy férfi vagy női erotikus stimulusok hatására jön szexuális izgalomba) (6).

Nemi identitás az a belső meggyőződés, ami a személy testi, lelki, érzelmi és szexuális tapasztalatai és érzetei alapján a tudatában kialakul, hogy önmagát férfiként vagy nőként, vagy másként határozza meg. Ezt a belső meggyőződését fejezi ki az egyén a gondolkodásán, viselkedésén, külső megjelenésén (testén, öltözködésén, hajviseletén, hangján stb.) keresztül a külvilág felé.

A nemi identitás és a szexuális orientáció egymástól független dimenzióknak lehetséges kombinációi.

Azoknak a személyeknek, akiknek a nemi identitása illeszkedik a születéskor bejegyzett biológiai nemükhöz (ciszneműek), a vonzódása, szexuális preferenciája lehet hetero-, bi-, homovagy aszexuális (szexuális orientáció).

Azoknak a személyeknek, akiknek a nemi identitása különbözik a születéskor bejegyzett biológiai nemüktől (transzneműek, nemi inkongruencia), a vonzódása, szexuális preferenciája szintén lehet hetero-, bi-, homovagy aszexuális (szexuális orientáció).

A transzneműség történeti előzményei és megjelenése a pszichiátriai diskurzusban

A transzneműség a férfi-nő dichotómia mellett létező valóság. Az eltérő identitású személyek kulturális kontextustól függően különböző megértést nyernek, és a társadalomba való beilleszkedésük és szerepük, az általuk végzett tevékenységek széles spektrumot ölelnek fel a rituális szerepvállalástól kezdve az elutasításon, stigmatizáción keresztül a közösségi aktivitásig (1. táblázat).

1. táblázat. Transzneműségre példák a különböző kultúrákban1. táblázat. Transzneműségre példák a különböző kultúrákban



Az európai és észak-amerikai kultúrkörben a 19. században a medikalizáció irányába mozdult el a transzneműség megértése, ami az orvosi szaknyelvben pszichológiai rendellenességként került meghatározásra, és elkezdődött az orvosi megoldások lehetőségeinek a kutatása.

Richard von Krafft-Ebing írt először tudományos igényességgel a nemi identitás zavaráról fő művében „Psychopathia Sexualis” címmel, amely 1886-ban jelent meg (7). A szerző ebben a könyvében az emberi szexuális viselkedés különböző formáit mutatta be konkrét esetek alapján, ami jelentős hatással volt a szexualitás tudományos megértésére és az első átfogó, részletes vizsgálata volt a szexuális devianciáknak és a pszichológiai rendellenességeknek. A 166. eset leírása során gróf Vay Sándor vizsgálatát és történetét tárja elénk, aki Vay Sarolta grófnőként született Magyarországon, de életét férfiként élte le íróként, újságíróként.

Az 1860-as években egy Ulrichs nevű bírósági ülnök számos írást publikált Numa Numantius álnéven, saját tapasztalataira alapozva. Munkáiban a férfiak olyan vágyait boncolgatta, amelyek nem nőkre irányulnak, és amelyek esetében az érintettek férfi testben élő női léleknek érzik magukat. E személyekről írta, hogy ők „anima muliebris in corpore virili inclusa”, azaz „a férfi testbe zárt női lelkek”.

Magnus Hirschfeld fogalmazta meg, hogy a nemi identitás kialakulásában meghatározó jelentőségű, hogyan azonosítja az egyén önmagát, férfiként, nőként, a kettő kombinációjaként (transzneműség), akár egy harmadik nem képviselőjeként (8).

David O. Cauldwell, amerikai orvos „Psychopatia Transexualis” című közleményében jelent meg először az orvosi szaknyelvben a transzszexualitás fogalma, 1949-ben.

Harry Benjamin a múlt század ’60-as évei elején írta le és definiálta tudományos alapossággal a transzszexualizmus fogalmát. Ô volt az, aki kidolgozta azt a komplex eljárást, amely a sebészi és hormonális kezelések kombinációját ötvözi, és amely a mai napig alapja a női identitású, genetikailag férfi transznemű személyek orvosi segítésében(9).

A pszichiátriában két nagy leíró és diagnosztikus rendszer használatos: az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association, APA) által kiadott Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, DSM), valamint az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) által kiadott Betegségek és Kapcsolódó Egészségügyi Problémák Nemzetközi Statisztikai Osztályozása (BNO). A nemzetközi szakirodalom a kódrendszert ICD-nek rövidíti (The International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems). Mindkét diagnosztikai rendszerben jól követhető a férfi-nő identitástól eltérő identitású állapotok folyamatosan differenciáltabbá váló leírása, osztályozása, diagnózisa.

BNO

A 8. kiadásban (1965) a „Szexuális deviációk” között szerepel a „Transzvesztitizmus” kategória. Ebben a leírásban még összemosódtak a transzvesztitizmus és transzszexualitás fogalmai. A 9. kiadástól (1975) a „Szexuális deviációk és zavarok” csoportban a „Transzvesztitizmus” mellett már megjelenik a „Transzszexualizmus” mint önálló kategória. A 10. kiadás (1990) a „A nemi identitás zavarai” között megkülönbözteti a „Transzszexualizmust” és annak gyermekkori formáját, a „Gyermekkori nemi identitászavart”. A jelenlegi, 11. kiadás (2019) jelentős módosítást tesz a transzneműség vonatkozásában. A WHO Közgyűlése (World Health Assembly, WHA) a 2018. júniusi publikálás után 2019. május 25-én hivatalosan is elfogadta a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) új verzióját (5): ebben transzneműséggel kapcsolatos kategóriák nem szerepelnek többé a „Mentális és viselkedési vagy idegfejlődési zavarok” fejezetben, ami a WHO szakemberei részéről határozott lépés a transzidentitások mentális depatologizációja irányába. Az új transzkategóriák a 17. fejezetben szerepelnek, melynek a címe „A szexuális egészséggel kapcsolatos állapotok” (conditions related to sexual health), ami biztosítja, hogy a transznemű emberek számára elérhető legyen a nemi identitást megerősítő orvosi segítség is (2. táblázat).

2. táblázat. Nemi inkongruenciák a BNO-11-ben



DSM

A „Transzszexualizmus” (transsexualism) diagnózisa először a DSM-III diagnosztikai rendszerben jelent meg, 1980-ban a „A nemi identitás zavarai” csoportban jelölve. A kifejezés használata jelentős lépés volt, mert lehetőséget nyújtott a szakemberek számára a jelenség konkrét felismerésére, rögzítésére és a transznemű identitásokkal kapcsolatos tapasztalatok gyűjtésére, ami ennek az állapotnak a tudományos vizsgálatokon keresztüli jobb megértéséhez vezetett. Emellett az előny mellett a DSM-III formalizálta a nemi identitászavart és véglegesen patologizálta a nemi sokszínűséget.

A DSM-IV (1994) és a DSM-IV-TR (2000) kiadások során a diagnózis tovább fejlődött, de „A nemi identitás zavarai” kategóriában továbbra is a „Transzszexualizmus” kifejezés szerepelt. A DSM-5 (2013) kiadásában ezt a kategóriát „Nemi szerep diszfória” (gender dysphoria) néven váltották fel, amely szélesebb körű megértést és orientációt tükröz a nemi identitászavarokkal kapcsolatos tapasztalatokról (3. táblázat). Az Amerikai Pszichiátriai Társaság a nemi diszfória jelöléssel fejezte ki, hogy a nemek nem megfelelősége önmagában nem mentális rendellenesség, nem ezt tekinti zavarnak, hanem a nemi inkongruenciát kísérő diszfóriát látja a klinikai problémának (10).

3. táblázat. Nemi szerep diszfória diagnosztikai kritériumai a DSM-5-ben



A transznemű identitás pszichiátriai vonatkozásai

A pszichiáter szerepe a transznemű személy identitásváltási (tranzíciós) folyamatában sokrétű. Egyrészt a páciens elvárja, hogy megerősítést nyerjen a saját, általa megélt identitásában, valamint támogatást a tranzíciós folyamat elősegítésében, amelyhez elengedhetetlen a diagnózis felállítása. Emellett szüksége van arra is, hogy segítséget kapjon a környezete által kiváltott feszültségek, frusztrációk és indulatok kezelésében.

Másrészt a szakemberek igénylik a pszichiátriai véleményt és diagnózist a nemi megerősítő beavatkozások megkezdéséhez. A pszichiátriai vagy pszichológiai vizsgálat és exploráció általában megerősíti a páciens nemi inkongruenciáját és nemi szerep diszfóriáját. A pszichiáterrel vagy pszichológussal való megbeszélés során a páciensnek lehetősége nyílik állapota és érzései nyílt, támogató légkörben történő megfogalmazására és kifejezésére, ami segít megelőzni az átgondolatlanság érzését, valamint az esetleg megjelenő későbbi megbánásokat.

A diagnosztikai folyamat

A diagnosztikai folyamat során a pszichiáter vagy pszichológus feladata annak megvizsgálása, hogy fennáll-e tartósan a nemi inkongruencia, továbbá felmérni és értékelni az esetlegesen társuló mentális zavarokat. Kiemelt fontosságú, hogy a nemi diszfória elsődleges tünetként jelenjen meg, ne pedig más pszichopatológiai állapot következményeként. Ennek érdekében részletesen fel kell térképezni az egyén életútját, valamint a transz állapot kialakulásának és felismerésének folyamatát. Figyelmet kell fordítani a pszichoszexuális fejlődés jellemzőire és a partnerkapcsolatok dinamikájára. Továbbá elengedhetetlen az aktuális pszichés állapot és a személyiség működésének részletes értékelése, valamint a nem megváltoztatására irányuló vágy erősségének és a változtatás mértékének pontos meghatározása. A klinikai interjú során indokolt specifikus pszichológiai tesztvizsgálatok bevonása is (11) ahhoz, hogy a személyiség és a transz állapot alaposabb feltárását, illetve a differenciáldiagnosztikai kérdések tisztázását elősegítő, megfelelő mennyiségű és minőségű információ álljon rendelkezésre. A differenciáldiagnosztikai kérdések közé tartozik a nemi inkongruencia (BNO11) és a nemi szerep diszfória (DSM-5) elkülönítése más állapotoktól, például a transzvesztitizmustól, a homoszexualitástól, a pszichózisoktól és az interszexuális állapotokhoz társuló nemi diszkomforttól. A pszichoszexuális fejlődés során eltérő időpontokban történhet az interszex állapotok felismerése és megállapítása, erről Orvos-Tóth Noémi ír részletesen ebben a lapszámban (12). Előfordul, hogy a pubertás során kialakul az egyénben a transznemű identitás, majd a tranzícióval kapcsolatos vizsgálatok eredményeként derül ki, hogy az egyén interszex. Ez egy összetett és érzékeny helyzet, amelynek kezeléséhez kiemelt figyelemre van szükség a terápiás team részéről. A legfontosabb, hogy az egyén elfogadja önmagát, mind az interszex állapotát, mind a transznemű identitását. A mentális állapot differenciáldiagnosztikai kérdéseinek tisztázására a konkrét vizsgálati eljárás kiválasztása a pszichiáter és a klinikai szakpszichológus kompetenciájába tartozik.

A pszichoterápiás munka szempontjai a nemi inkongruencia és nemi szerep diszfória eseteiben

A transznemű személyek vizsgálata során a pszichiáter vagy pszichológus feladata meghatározni, hogy javasolt-e a nemi átalakító kezelés megkezdése. Ha a kezelés nem ajánlott, de a páciens jelentős szenvedéssel és/vagy funkcióromlással küzd, akkor pszichoterápiás vagy pszichiátriai ellátásra lehet szükség. Amennyiben viszont a nemi átalakító kezelés elindítása indokolt, a vélemény kiadását követően megkezdődhet a komplex kezelés, amely a páciens tapasztalt és megnyilvánuló nemi identitásának megerősítésére összpontosít. A pszichiáternek és pszichológusnak kulcsszerepe van az elérhető beavatkozások ismertetésében, a felelős döntések támogatásában, valamint a beavatkozásokra való felkészítésben. A tranzíció során az aktív részvétel a pácienssel folytatott megbeszélések alapján történik, de a nemi változtatáshoz szükséges orvosi kezelések időtartama alatt és azt követően is a pszichiáternek vagy pszichológusnak lehetőséget kell nyújtania a páciensek számára a kapcsolattartásra.

A nemi átalakulás folyamata alatt, különböző orvosi kezelések során a páciens pszichés támogatása a kezelőorvosi csapat többi tagjának is segíthet az együttműködés elősegítésében. Előfordulhatnak átmeneti krízisek vagy depreszsziós epizódok a beavatkozások elhúzódása, illetve a kívánt változás átmeneti vagy tartós sikertelensége esetén. Ilyen helyzetekben krízisintervenciós lépések mellett pszichoterápiás kezelésre is szükség lehet. 

A tranzíció különböző, akár várt, akár váratlan következményei pszichoterápiás támogatást tehetnek szükségessé a beilleszkedési időszakban. A pszichoterápiás munka középpontjában a nemi identitás, a nemi szerep és a nemi önkifejezés támogatása áll, amely magában foglalja a stigma és a kisebbségi stressz hatásainak csökkentését, valamint a környezet pszichoedukációs támogatását és érzékenyítését.

A pszichoterápiás munka affirmatív megközelítése

Az affirmatív megközelítéssel dolgozó pszichiáterek, pszichoterapeuták és pszichológusok a nemi inkongruenciával és nemi szerep diszfóriával diagnosztizált páciensekkel végzett terápiáik során kiemelten figyelembe veszik a páciensek énazonosságát és önmegvalósításhoz való jogát, különös figyelmet fordítva a megélt és tapasztalt nemi identitásra. Aktívan reflektálnak a kulturális környezetre, valamint a segítő és kliens közötti hatalmi viszonyokra. Az affirmatív terápia olyan megközelítést jelent, amely lehetőséget biztosít a páciens autonómiájának, rezilienciájának és megküzdési képességének fejlődésére, továbbá foglalkozik a társadalmi egyenlőtlenségek transznemű emberekre gyakorolt hatásaival. E szemlélet keretein belül fontos, hogy a diszkrimináció és a rendszerszintű akadályok kihatásait is figyelembe vegyük a páciens szempontjából. Ez egy tudatos segítői attitűd és szemléletmód, amely hatékonyan alkalmazható azoknál a pácienseknél, akik előítéletességtől, diszkriminációtól vagy bántalmazástól szenvednek.

A bizonyítékokon alapuló affirmatív pszichoterápiás gyakorlat megvalósításához nyolc alapelv követése szükséges: a kisebbségi stressz mentális egészségre gyakorolt hatásának normalizálása; az érzelmi tudatosság, érzelemszabályozás és elfogadás elősegítése; a szorongásos elkerülés csökkentése; a kisebbségi stresszhez kapcsolódó élmények átstrukturálása; a kliensek asszertív kommunikációs képességeinek erősítése; a szexuális kisebbséghez tartozó kliensek speciális erősségeinek elismerése; támogató kapcsolatok kialakításának elősegítése; valamint a szexualitás olyan formáinak megerősítése, amelyek egészségesek és jutalmazóak a kliens számára (13).

Az affirmatív terápiát folytató szakember megfelelő ismeretekkel rendelkezik a transznemű páciensek [DSM-5: Nemi szerep (gender) diszfória; BNO-11: Nemi inkongruencia] társadalmi helyzetéről, az őket érő folyamatos stigmatizációról, a rendszeres érvénytelenítésekről és mikroagressziókról, a nemi identitásuk megkérdőjelezéséről és abnormálisnak címkézéséről. A negatív megítélést erősítheti a nemi önkifejezés pszichopatologizálása, ami segíti a stigmatizáció, előítéletek és diszkrimináció megjelenését.

A kisebbségi léttel összefüggő distressz, elutasítás, agresszió és félelem megélése veszélyeztetik az érintettek fizikai és pszichológiai jóllétét, és megnövelik a pszichológiai, pszichiátriai problémák megjelenésének kockázatát.

Ezeket a negatív jelenségeket foglalja keretbe a kisebbségi stressz elmélet. Az elmélet szerint társadalmi szinten a megkülönböztetés krónikus stresszt okoz, amely rontja a megküzdést, korlátozza az ellátáshoz való hozzáférést és egészségi egyenlőtlenségeket okoz. Ez az elmélet a halmozott nemi kisebbségi stressz hatásaival magyarázza, hogy a transgender és gender diverse (TGD – transznemű) felnőttek körében nagyobb az öngyilkossági gondolatok és kísérletek előfordulása a cisznemű férfiakkal és nőkkel összehasonlítva, a transznemű férfiak kétszer, a transznemű nők pedig háromszor nagyobb valószínűséggel számolnak be aktív öngyilkossági gondolatokról (14).

Az elmélet abból indul ki, hogy a TGD kisebbségeket különböző, specifikus stresszorok érik, amelyek két fő kategóriába sorolhatók. A distalis stresszorok az egyéntől független hatások, a társadalmi struktúrák és intézmények rendszerszinten hozzák hátrányos helyzetbe a TGD kisebbséget (strukturális elnyomás), illetve az egyént közvetlenül éri diszkrimináció, bántalmazás, agresszió, elutasítás, érvénytelenítés. A proximalis stresszorok közvetlenül az egyén saját megéléséből, viselkedéséből fakadnak, például a hipervigilancia, az internalizált transzfóbia (önstigma), a rejtőzködés, ami gyakran válasz a distalis stresszorokra (15, 16).

Több kutatás jutott arra az eredményre, hogy a depresszió, az öngyilkossági gondolatok és öngyilkossági kísérletek megjelenése a legerősebb kapcsolatot a kisebbségi stressz elemeiként azonosított internalizált transzfóbiával és az elutasítástól való félelemmel mutatja (17).

Az affirmatív szemlélet alkalmazása, valamint a nemi kisebbségi stresszorok ismerete és figyelembevétele jelentősen javítja a pszichiátriai ellátás minőségét és biztonságát, még akkor is, ha a transznemű (TGD) páciens mentális betegségben szenved. Például egy borderline személyiségzavarban (BPD) érintett transznemű páciens esetében fontos, hogy a nemi kisebbségi streszszorokra adott adaptív reakciókat ne tévesszük össze a BPD tüneteivel. Az elutasításra való érzékenység jellemző a BPD-re, és sok TGD ember tapasztal elutasítást közvetlen környezetétől, amelyre fokozott érzékenységgel és óvatossággal reagálhat. Terápiás szempontból elengedhetetlen, hogy az ilyen nemi kisebbségi stresszre adott válaszokat világosan megkülönböztessük a BPD tüneteitől (18). Emellett a BPD bizonyítékokon alapuló kezelésével párhuzamosan fontos, hogy a nemi identitást megerősítő ellátást is biztosítsuk (19).

A pszichiátria és pszichoterápia határai a gender kérdés vonatkozásában

Vannak olyan beavatkozások, amelyek a nemi identitás megváltoztatására irányulnak, ezeket pszichiáterek, pszichoterapeuták, pszichológusok vagy mások végzik. Ezeknek a beavatkozásoknak a célja, hogy a nemi identitást és/vagy a nemi önkifejezést a születéskor meghatározott biológiai nemhez kapcsolódó normákhoz közelítsék. Azok a segítők, akik alkalmazzák a reparatív vagy konverziós terápiát, úgy vélik, hogy ezekkel a beavatkozásokkal lehetőséget adhatnak a pácienseknek arra, hogy jobban beilleszkedjenek a környezetükbe és a társadalomba. Az indoklás gyakran az, hogy néhány páciens kifejezetten kéri a segítséget, hogy megváltoztathassa a transznemi identitását a belső feszültség csökkentése, valamint a környezettel fennálló, a transzneműségből adódó konfliktusok minimalizálása érdekében. Mindazonáltal a konverziós terápia hatékonyságát eddig nem sikerült bizonyítani; sőt a kutatások és retrospektív vizsgálatok azt mutatták, hogy azok körében, akik részt vettek ilyen terápiákban, kimutathatóan megnőtt a depresszió, a szerhasználat, az öngyilkossági gondolatok és a kísérletek gyakorisága, valamint alacsonyabb iskolai teljesítmény is tapasztalható volt (20).

A nemi identitás megváltoztatására irányuló erőfeszítések (gender identity conversion efforts, GICE) széles körű vitákat generálnak, mert a tudományos kutatások nagyrészt azt mutatják, hogy ezek a gyakorlatok gyakran nem felelnek meg az orvosi hivatás egyik alapelvének („Nil nocere!”, azaz „Ne árts!”), mivel ezek a beavatkozások potenciálisan károsak lehetnek a transznemű egyének számára. 2021-ben az American Psychological Association határozata hangsúlyozta, hogy „a tudományos bizonyítékok és klinikai tapasztalatok arra utalnak, hogy a GICE-ek jelentős kockázatot jelentenek az egyének számára” (21).

A transzneműség további depatologizálását segítheti elő az affirmatív szemlélet keretein belül, ha a nemi megerősítő beavatkozásokhoz a pszichiátriai szakvélemény helyett alternatív módszerként a kezelőorvos tájékoztatása és a páciens tájékozott beleegyezése válik gyakorlattá. Ebben az egészségügyben széles körben alkalmazott modellben a cselekvőképes felnőtt páciensek önállóan döntenek saját ellátásukról (az egészségügyi döntések meghozatalára való képtelenség nagyon ritka). A betegek előzetes tájékoztatást kapnak a választott nemi megerősítő beavatkozás előnyeiről és lehetséges kockázatairól, így megalapozott döntéseket hozhatnak (13).

Összegzés

A genderkérdések pszichiátriai vonatkozásai magukban foglalják a nemi inkongruencia és nemi szerep diszfória diagnózisát és pszichiátriai véleményezését, amely elősegíti a további nemi megerősítő beavatkozások megvalósítását. Ezenkívül fontos a transznemű és gender nonkonform (TGD) páciensek szükség szerinti pszichiátriai és pszichoterápiás ellátása is. E szakmai tevékenység hátterét a World Professional Association of Transgender Health (WPATH) nemzetközi szakmai szervezet biztosítja. A WPATH egyik legfontosabb feladata, hogy kidolgozza és folyamatosan frissítse a TGD emberek egészségügyi ellátásának irányelveit (standards of care, SOC) – a jelenlegi verzió a nyolcadik kiadás (18). A transzneműség pszichiátriai megítélése folyamatosan változik, és a tudományos vizsgálatok eredményei alapján a két pszichiátriai diagnosztikai rendszer (BNO, DSM) legújabb verzióinak módosításai a transzneműség normatív és patologizáló megközelítésétől való eltávolodást tükrözik, valamint a depatologizáció irányába tett határozott lépéseket jelentenek. A pszichiáterek, pszichoterapeuták és pszichológusok affirmatív terápiás szemlélete hatékonyan elősegíti a nemi megerősítő beavatkozások sikerességét, csökkenti a nemi kisebbségi stresszből eredő panaszokat, és támogatja a pácienseket a pszichológiai jóllét elérése felé vezető úton. A transznemű páciensek számára biztosítani kell a megfelelő terápiás ellátást mentális betegség esetén, ugyanakkor elengedhetetlen a nemi identitás megerősítésére irányuló gondozás nyújtása is párhuzamosan. A SOC irányelvei szerint a pszichoterápia, bár erősen ajánlott,  nem kötelező feltétele a nemi megerősítő orvosi beavatkozások elérésének. A kutatások és nyomon követő (follow up) vizsgálatok alapján a jelenleg érvényes irányelvek nem támogatják a nemi identitás megváltoztatására irányuló reparatív vagy konverziós terápiát TGD páciensek kezelésekor (20).

A pszichiáter, pszichoterapeuta, pszichológus szakemberek empátiás, előítélet-mentes és elfogadó attitűdje biztonságot jelenthet a nemi inkongruenciával és nemi szerep diszfóriával élő transznemű emberek számára, hogy megfelelő támogatást és szakmai segítséget kapnak nemi identitásuk megerősítésében és további életük pszichológiai jóllétének elérésében (1. ábra).



1. ábra. Gender Identity. A képet egy érintett festette a Moravcsik Alapítvány PsychArt 24 Művészeti Maraton Antistigma rendezvényén (22)